TÓTH-IZSÓ ZSUZSANNA: EGY LEHETSÉGES PSZICHOSZINTÉZIS ALAPÚ IRODALMI ELEMZÉSI MÓDSZERTAN ALAPJAI

Vajon miért énekli a Republic együttes, hogy „nem vagyok, ha nem kapok szerepet”, valamint hogy „fáj, hogy részekben élek”? A külvilág felé eljátszott szerepeink sikeressége gyakran azon múlik, hogy a megfelelő bennünk élő alszemélyiségünkkel azonosulunk-e, avagy rossz szerepet választunk. Roberto Assagioli pszichoszintézise szerint ezen pszichés részeink viszonylag önállóan működnek és némi saját akaratuk is van. Ott nyüzsögnek, harcolnak a pszichénkben és érvényesülni akarnak. Néha az egyikük vagyunk, néha a másikuk. Vannak köztük magasztos, kedves, törtető, szégyellni való alszemélyiségek, de amíg nem találjuk meg, nem azonosítjuk és nem integráljuk mind, addig mindig csak „részekben” fogunk tudni élni: mindig az a rész leszünk, akivel az én aktuálisan azonosul. De vajon ki az, aki a változó szerepek nélkül vagyunk? Az, aki állandó és létező, akkor is, ha a szerepeink pihennek? Ki az, aki „Benn, magában s ezer arccal egymagában ül”, ahogy József Attila írja? És hogyan szövi szavakba számos író és költő ezt a Weöres Sándor által „sok-tagozatú egyéniség”-nek nevezett sokarcúságot, valamint az ezen túlmutató transzperszonális egységet? Ezekre a kérdésekre keresi (és talán részben meg is adja) a választ a kötet szerzője egy pszichoszintézis alapú irodalomkritikai megközelítés felvázolásával.