MARKÓ BÉLA: MÁR NEM KÖZÖS

„…Tudom, nem való márebben a korban. Vagy talán nem kellene semmilyen korban olvadó hópelyhekbőlösszerakni a boldogságot. Sem a sírást.Túl sok ellágyulás. Titkolni való áhítat.Zajtalan siklás az üvegen. Ó, adj nekemilyen verset, Istenem! Legyek még költőegy ideig. Vagy legalább higgyem, ez a vers.A szerelem is. A révület. Az ámulat. Minden.A gyengék ereje. Egy lassan szállingózóforradalom. Mint annak idején a sok-sokpihéből összegyúrt kemény hógolyó. Ahogycsörömpölve betörtem az ablakot. Mea culpa. Hagyd meg nekem még a gyermekkor kegyetlenségét! Az igazi költészetet.”