HALMOSI SÁNDOR: ŐNEKIK SZULAMIT

Amikor az utódfaj, ezer évek múlva, visszatekint illó világunkra, a szellemtan leletei között olyan verseskötetekre tapinthat, mint a Napszálkák, a Neretva, a Katharok, a Tantra és hőszivattyú, a Rubljov Rinpocse, s mindezek egyenes ági labirintusaként az Őnekik Szulamit poétikai kultúrája is előviláglik majd letűnt homályok zónáiból, oly egyöntetű végérvénnyel, hogy kérdést sem igénylő válaszként sorjáznak akkor a tapasztalati transzcendenciák: a haláltáncnak itt tangó a neve, a szerelem a „Minden tánc szabad” koreográfiáját hitelesíti, a szerző, mint afféle „megszállott fénygörgető”, nem poétikai fortélyokat gabalyít, hanem szentkönyvek metódusát követi, a „mindennapi kiskeresztek” valóságáról „vihar előtti szavak” adnak számot, egyszersmind kitudódik, minek kell történnie ahhoz, hogy „ne történjen semmi, / ami nem világít”, melyik lator az, „ki a fájdalmat szőrén üli meg”, s hány én térhet be üdvtörténeti hasadás nélkül egy „egy főre eső templom”-ba – mert eszképizmus minden költészet, de a költészeti eszképizmus otthont farag a helyszínekből, hogy menekülni ne, csak leborulni legyen ok, ez válik végre láthatóvá, végre érthetővé, túl a megrögzött nevek és tékozló szándékok és ácsingózó közönyök létrendszerein, ezer évek múlva. Amikor az utódfajt új embernek hívják. És anyanyelve szellős kezdeményeire ismer Halmosi Sándor verseiben.Halmai Tamás